A marcipánszobor
- Szeretem az almáát, szeretem az epreet... szeretem a csokit és a fagyit...
- Na és a marcipánt?
- Olyat még nem ettem - mondta a kisfiú és elviharzott.
Az öreg cukrász bánatosan nézett utána.
Ám szomorúsága nem tartott sokáig, amilyen gyorsan jött, már tova is szállt. Támadt ugyanis egy ragyogó ötlete! Sarkon fordult és elballagott.
Egész este sürgött-forgott a konyhában, úgy tűnt valakinek nagyon a kedvében akart járni. Vagy lehet, hogy egész másban törte a fejét? Csak mosolygott sejtelmesen az ősz bajusza alatt.
Másnap otthon üldögélt Pöttöm Pöti és szörppel a kezében a TV-t bámulta. Épp híreket mondtak:
„- …és most főbb híreink következnek röviden. Nagy titokban megérkezett Budapestre Leó Nárdó híres alkotása, a Lángoló Paripa. A mester élete alkonyán készítette ezt a csodálatos művet, melyet májusig tekinthetnek meg az érdeklődők.„
- Anya, anya, nézzük meg! – szaladt Pöttöm Pöti a konyha felé.
Izgalmában még a szörpöt is kiöntötte.
Anyukája nagyon örült neki, hogy kisfia érdeklődik a művészetek iránt és még aznap este lefoglalta a jegyeket az interneten.
Ragyogó nyári nap volt, mikor a múzeum bejárata elé értek. Képzeljétek, még az utcán is kígyózott a sor, annyian voltak kíváncsiak Leó Nárdó szobrára!
Szerencsére Pöttöm Pötiéknek egy rövidebb sor jutott, mert csak át kellett venniük az előre lefoglalt jegyeket.
Aztán végre bejutottak a múzeumba!
Átmentek a fémdetektoron, -ami szerencsére nem csipogott- közben egy zord tekintetű, borostás biztonsági őr nézett végig rajtuk. Majd felhajtotta ingujját és szúrós szemével az órájára pillantott. Pötinek valami furcsa volt, de nem tudta mi az.
A nézelődő túristák között kitűnt néhány szigorú arcú titkosügynök, bizonyára ők is a műkincseket őrizték.
Pöttöm Pötiék most nem andalogtak és nézelődtek úgy, mint máskor, izgatottan siettek a céljuk felé. Csak úgy kopogott a cipőjük a díszes márvány kövön!
Beszívták a falak jellegzetes illatát és közben nézegették a mellettük elsuhanó festményeket.
Aztán egyszer csak egy oszlop mögöl előbukkant „Ő“ – a ló!
Illetve „talán Ő“ volt, mert, hogy nem lehetett jól látni, a fő látványság előtt tolongott a sok kíváncsiskodó.
Pöttöm Pötit felemelte anyukája, de még úgy sem látott át a sok-sok fej között. Gondolt egyet, letérdelt, és gyorsan átbújt a bácsik-nénik lába között.
Meg sem állt a vastag üvegig!
Mikor végre sikerült átverekednie magát a szoknyák és szatyrok között, mint egy kis polip, úgy tapadt az üvegre!
Nagy kerek szemekkel bámult a lóra.
Nézte-nézte a hatalmas „Lángoló Paripát“, ami még egy felnőttnek is nagy lett volna - hát még egy ilyen ici pici kis gyereknek!
A ló gyönyörű volt, a reflektorok fényében tényleg lángolt.
Pöttöm Pöti meglepetésére ekkor megpillantott valami nagyon furcsát, valamit, amit csak ő láthatott ott lent…
- Anya, anya, vérzik a paci lába!
A gonosz öreg nénik összesúgdostak a feje fölött, hogy milyen neveletlen, hogy a múzeumban kiabál. Ő nem foglalkozott velük, tudta, hogy érdekes dolgot talált.
A paci patájának a talpán volt egy pici, drapp színű kopás, és mellette egy elkenődött piros folt. Pöti nagyon megnézte.
Haza felé végig azon gondolkodott vajon mi lehetett az?
Délután felpattant a kis háromkerekűjére és lement triciklizni. Élvezte, ahogy kellemesen fújdogál a szellő és susognak fölötte a fák.
Tekert, tekert és közben jókedvűen fütyürészett.
Lassan odaért a cukrászda elé. Arra gondolt, de jól esne most egy fagyi!
Kifordította mindkét zsebét, de sajnos egyikben sem volt több 10 forintnál. Meglátta ezt az öreg cukrász bácsi és elmosolyodott.
- Hé, kisfiú, gyere, a vendégem vagy!
Pöttöm Pöti bizalmatlanul nézett vissza rá. Anyukájától azt tanulta sose fogadjon el semmit idegenektől.
Ám a cukrász bácsit már sokszor látta, a nagymamájával is jóban volt, így gondolta enged a csábításnak.
- Csókolom! Egy vaníliát kérek szépen… – mondta bátortalanul.
- Tessék, a vanília! Mutassak neked valamit? Ilyet még biztos nem láttál!
Pöti nagyon kíváncsi lett és hátra ment a bácsival a cukrászműhelybe.
- Íme! – mondta a bácsi és rámutatott egy hatalmas marcipán tortára. Kastély alakja volt, előtte pedig egy sportautó állt. Nagyon szép volt, pont olyan, mint egy igazi, csak kicsiben.
- Hűűűha! - kis krapekunknak leesett az álla.
- Ez egy autóversenyző esküvői tortája. Marcipánból készült. Szereted a marcipánt?
- Nem tudom.
- Gyere, kóstold meg! Küldök a mamádnak is egy szeletet.
Mikor Pöttöm Pöti magához tért a meglepetéstől, már hazafelé tekert a bringájával. Ott dübörgött a fejében az a sok élmény, ami egész nap történt vele.
Otthon anyukájával kibontották a sütit és egyik meglepetésből zuhant át a másikba:
a süti oldalán a megolvadt máz pont úgy nézett ki, mint a „Lángoló paci“ lába a múzeumban!
- A süti is vérzik… - jegyezte meg halkan Pöti.
- Jaj, kisfiam, ne gusztustalankodj! - erre Pöti elmosolyodott.
Érezte, hogy itt valami nagyon nem stimmel!
Addig nyafizott, amíg anyukája be nem adta a derekát és el nem vitte megint a kiállításra.
Mindig tudtam, hogy a kisfiam szereti a lovakat, de, hogy ennyire? - gondolta magában. Persze ennek nagyon örült, hát még annak, hogy a múzeumokat is szereti. Amik, ha érdekes műalkotásokkal vannak tele, és nem sodor magával a tömeg, nagyon izgalmasak tudnak lenni!
Most szerencsére sokkal kevesebben voltak, mint a múltkor, biztos azért, mert hétköznap mindenki dolgozik.
Így nyugodtan végig tudtak sétálni a nagy termen, ahol épp zanzásított kiállítást tartottak a múzeum kínálatából. Volt itt minden! Egyiptomi szarkofág, benne egy igazi múmia! Görög szobrok, antik vázák, kardok és pajzsok, díszes középkori ruhák, és egy igazi Vinszent Van Góg festmény, ami egy napraforgót ábrázolt!
PöttömPöti tátott szájjal állt a terem közepén. Aztán eszébe jutott miért is vannak itt.
Elhaladtak mindenféle fura szerkezetek mellett, amiket mind maga Leó Nárdó mester eszkábált.
Az egyik például két szárny volt, amit, ha felvett, állítólag tudott vele repülni!
Mellette egy nagy üst állt, amiben aranyat gyártott. Érdekes, hogy mégsem gazdagodott meg, vajon miért? Pöti megfogadta, hogy anyukájával utána olvastat a dolognak.
És meg is érkeztek a kiállítás fénypontjához: a "Lángoló Paripához"!
- Gyönyörű! Múltkor nem is láttam... - mondta Pöttöm Pöti anyukája.
- Mert túl nagy vagy Anyu és nem fértél oda.
Anyukája elmosolyodott.
A kissrác egyből a ló felemelt patájához hajolt.
Ugyanaz a máz, nem kérdés! - nyugtázta magában és széles mosollyal anyukájára nézett.
Másnap a cuki felé triciklizett. Itt van a rejtély kulcsa, a cukrász bácsi biztos tudja! De tuti, hogy nem fogja nekem elárulni...
Megállt a kirakat előtt és belesett. Az öreg cukrász épp el volt foglalva, a pultján írogatott valamit. Egyszer csak megjelent egy férfi, aki hátulról, a cukrászműhelyből bújt elő. Hosszú kezes-lábas bebújós anorákot viselt.
- Minden elő van készítve? Szállítólevél? - kérdezte.
A bácsi átnyújtotta, amit az előbb írt.
- Hol láttam már ezt a bácsit? - kérdezte magában Pöti. Nagyon ismerős volt neki.
Ekkor hátra ment az öreg cukrász és a férfi.
Pöti tudta, hogy nem szabad, de mégis utánuk lopódzott. Még a bringája is feldőlt a nagy sietségben!
Elbújt a pult alatt, aztán a hangok irányába osont.
Hátul, a kis kertben meg is látta őket, amint valami sötét tervet mormoltak.
Állt ott egy furgon is, rajta egy hatalmas nagy valami, ami ponyvával volt letakarva.
A férfi felmászott hozzá, és egy darabon elkezdte kicsomagolni.
Pöttöm Pötinek elállt a lélegzete! Amit látott, az, ami kilógott a lepel alól, az nem volt más, mint magának a "Lángoló Paripának" a lába!!
- A bácsik ellopták a pacit! - hőkölt hátra és tágra nyílt szemekkel figyelte az eseményeket.
Kezet fogtak, majd a férfi felhajtotta ingujját és megnézte az óráját.
Pötinek ekkor esett le a tantusz! Ő az a rossz arcú biztonsági őr bácsi a múzeumból! Bal kezes! A jobb kezén hordja az óráját!
A férfi beült a furgonba és elhajtott.
Pöttöm Pöti gyorsan visszaszaladt a műhelybe és elbújt a sok torta alap közé.
A cukrász bácsi bejött, és nagy sóhajjal leült a székére.
Pöti úgy izgult, hogy még levegőt is alig vett!
Mikor az öreg cukrász összeszedte magát, felállt és oda lépett a szekrényhez.
Nyikorogva nyílt ki az ajtaja. Különböző süteményformákat vett elő, a kis fiókból pedig kipakolta a szerszámait.
Igen ám, de ahogy kihúzta az ócska fiókot, jött vele a por is! Ami lehullott egyenesen Pöttöm Pöti hajába és elkezdte facsarni az orrát. Úgy érezte tüsszentenie kell...
Szerencséjére a cukrász épp a hapci pillanatában ejtett le valami csörömpölőset, így nem hallotta meg a kis magándetektívünket.
Viszont a koppanást igen. Pöti ugyanis beverte a buksiját a fölötte levő polc aljába.
- Már megint azok a nyavalyás egerek! – mormogta bajsza alatt az öreg cukrász - Kértek egy kis marcipánt? Azt nagyon szeretitek... - és ezzel el is volt intézve az ügy.
Pöti fellélegzett és kukucskált tovább.
Ekkor elment a cukrászda előtt egy rendőrbácsi.
Feltűnt neki az eldőlt bicikli. Megállt és az állát vakargatva elgondolkodott.
Közben az öreg cukrász tovább pakolászott.
Egyszer csak bejött hozzá a lánya. Nagyon izgatott volt.
- Elvitték?
A bácsi szomorúan bólintott. Majd egy vigyor szaladt végig az arcán.
- Apu... Melyiket vitték el?
A bácsi csak mosolygott.
- Kicserélted a szobrokat... A marcipán lovat adtad oda nekik, ugye?
- ...tudod, hogy imádom azt a szobrot... Annak a múzeumban a helye… Hogy Te is láthasd és a kisunokáim is.
- Átverted őket. Észre fogják venni, vissza fognak jönni! Felgyújtják a cukrászdát, megmondták!!
Ekkor az üzlet felől megszólalt egy hang:
- Hahó! … Van itt valaki?
A bácsiékban megállt a szusz. Csak lapultak hátul a cukrászműhelyben. Nem tudták előjöjjenek-e vagy sem?
- Hahóóó!
Végül a bácsi elindult előre. Egyszer csak szembe jött vele a rendőr.
- Jó napot kívánok! Nem láttak erre egy gyereket?
- Gyereket? Csak ezt az egyet! - felelte a cukrász bácsi és átölelte a nagylányát.
- Egy bicikli hever odakint az üzletük előtt. Nem láttak semmi gyanúsat?
Pöttöm Pöti azon gondolkodott előbújjon-e?
- Gyanúsat? Nem, neeem... Nem láttunk semmiféle gyanúsat! - de ahogy ezt kimondta úgy lett gyanús, elkezdett vörösödni és a fejét vakargatni.
A rendőr összeráncolta a homlokát és a bácsi szemébe nézett.
- Higgye el biztos úr, semmi közünk hozzá! – habogta - Sosem bántanánk egy gyereket!
- Hmm. Nem is mondtam, hogy bántották… Na és egy lovat? - kérdezte a rendőr.
Az öreg cukrász és a lánya összenéztek.
- Miféle lovat? - kérdezte a bácsi.
- Már hetek óta figyeljük Tapló Józsit és a bűnbandáját. Tudjuk, hogy beépültek a Szépművészeti Múzeumba. És azt is kinyomoztuk mit terveznek… Mostanában elég sűrűn meglátogatják magukat. Őszintén: van valami közük több híres festmény eltűnéséhez? Úgy tudjuk a „Lángoló Paripa“ is veszélyben van, el akarják lopni.
A kis cukrászműhelyben szinte megfagyott a levegő.
- Közünk? Viccel? - kérdezte a lánya.
De a bácsi csak hallgatott.
- Rögzítette önöket a múzeum térfigyelő kamerája, ahogy Tapló Józsival állnak a "Lángoló Paripa" előtt. Mégpedig zárás után! Így hát felesleges is tagadniuk…
Az öreg cukrász fal fehér lett.
- ...és... és most letartóztat...?
Pöttöm Pöti arca kipirosodott az izgalomtól.
Nem tudta mi tévő legyen. Érezte, ahogy a torkában dobog a szíve.
- Ne, ne! - kiáltotta, amin még maga is meglepődött.
A három felnőtt egyszerre nézett a hang irányába.
Pöttöm Pöti félénken bújt elő rejtekéről.
- Kisfiú? - nézett rá az öreg cukrász.
- A bácsi nem csinált semmi rosszat, ne tessék bántani! - fordult Pöti a rendőr felé - kicserélte a szobrot, hallottam!
- Segített ellopni a múzeumból?
- Nem, nem! Azt adta oda a rabló bácsiknak, amit ő csinált!
A rendőr bácsi elmosolyodott és kezet fogott a cukrásszal.
- Gratulálok uram, igazán szép munka volt! Lefülelte a város legveszélyesebb műkincstolvaját!
A cukrász bácsi szerényen somolygott, és olyan zavarba jött, hogy mindkét füle piros lett!
Így történt, hogy Pöttöm Pöti tiszteletbeli magándetektívvé fogadták, és ő lett városkája legfiatalabb nyomozója!
A cukrász bácsi marcipánból készült "Lángoló Paripájának" is hamar híre ment, a cukrászdájába csak úgy özönlöttek a vendégek!
A kiállítás végeztével Leó Nárdó valódi paripája pedig visszakerült méltó helyére, a párizsi Lúvr-ba.
